Röviden

Az idő múlásával sok minden kiderül. Gondoljunk csak egy pillanatra a fenti dobozban szereplő mítoszraa, ami 2008-ból származik, és azt állítja: „A globális felmelegedés (azaz az 1977 óta tartó melegedés) véget ért.” Tizenöt év elteltével teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ez „teljes baromság” (vagy valami hasonlóan nyers megfogalmazás).

A 19. század végéig visszanyúló hőmérsékleti adatsorban a tíz legmelegebb év mindegyike 2010 utáni. A legforróbb év (a szöveg írásakor, 2024 elején) 2023 volt, míg a második helyet 2016 foglalta el. Mindkét esetben az ember okozta globális felmelegedés, amelyet az El Niño-jelenség is felerősített, segített ezeket az éveket az első helyre juttatni. Az El Niño ellentéte, a La Niña, ezzel szemben lehűti a bolygót. A tíz legmelegebb év egyike, 2022, ugyanakkor a legmelegebb La Niña-év volt a feljegyzések szerint. Kezd kirajzolódni egy minta?

Számos természetes ciklus létezik, amelyek valóban befolyásolják az éghajlatot. Vegyük például a Milanković-ciklusokat, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kiváltsák a jégkorszakok és az interglaciális időszakok közötti váltásokat. Ezek a ciklusok több tízezer éves időtávban működnek, így éves szinten alig észlelhetők a hatásaik. Ennek ellenére képesek hatalmas jégtakarók kialakulását és visszahúzódását előidézni, különösen az északi féltekén, ahol a szárazföldek túlnyomó része található. A másik véglet az El Niño–Déli Oszcilláció (ENSO), amelyet sokan ismernek, mert jelentős, hírértékkel járó időjárási eseményeket idéz elő. A klímatudósok tisztában vannak ezekkel a ciklusokkal és azok hatásaival – ez a munkájuk része.

Azok, akik rákattintanak a mítosz hivatkozására, sok információt találhatnak egy „Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció” (PDO) nevű ciklusról. Ez nem egy szabályos ciklus, amely menetrendszerűen ismétlődik, mint ahogyan a buszoknak és vonatoknak kellene. De igen, ez is befolyásolja az éghajlatot, mivel meleg és hideg fázisai vannak, akárcsak az ENSO-nak, csak éppen a Csendes-óceán egy másik részén és hosszabb időtávon. És igen, a klímatudósok figyelemmel kísérik a PDO-t, ahogyan minden mást is. A PDO egy indexként fejezhető ki: 0 feletti értékei pozitívak (meleg), míg 0 alatti értékei negatívak (hideg). És itt jön a lényeg. 2019 ősze óta a PDO index negatív, gyakran jelentősen. Mégis, a bolygó hőmérséklete továbbra is ellenőrizetlenül emelkedik.

A probléma az, hogy az éghajlati folyamatokban egyszerre több dolog történhet. És mivel 1950 óta a CO₂-kibocsátásunk folyamatosan növekszik, az éghajlat erre is reagál. Más szóval, az ember okozta globális felmelegedés most már felülírja az ilyen természetes ciklusok hatásait. Ezek régebben sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint most.

A szénkörforgás leírja, hogyan mozog a szén a bolygó rendszerén belül – a légkör, az óceánok, a bioszféra és a szilárd Föld között. Az első és az utolsó komponens a probléma forrása. A fosszilis tüzelőanyagok elégetésével olyan szenet juttattunk a légkörbe, amelynek elvileg még évmilliókig a földkéregben kellett volna maradnia. Ez a beavatkozás a szénkörforgásba olyan zavar, amely ritkán fordul elő a geológiai történelem során. A bolygó pedig erre hőmérséklet-emelkedéssel reagál.

Csak egyetlen ciklus miatt kell aggódnunk, és az a szénkörforgás.

Részletesebb magyarázat

A globális felmelegedés a globális átlaghőmérsékletnek az 1850-es évek óta tartó hosszú távú növekedésére utal. Az egyetlen ésszerű mechanizmus, amely ezt kiválthatja, a bolygó energiájának egyensúlyhiánya. Más szóval, az éghajlati rendszerünk hőt halmoz fel. Nézzük meg ezt közelebbről!

A fosszilis tüzelőanyagok elégetése okozza a jelenlegi globális felmelegedést

Két fő tényező határoz meg bármely éghajlatváltozást: a belső változékonyság és a külső kényszerek. A belső változékonyság arra utal, hogy a klímarendszeren belül hogyan mozog a hő. A külső kényszerek ettől eltérően energia-kiegyensúlyozatlanságot okoznak, amely során hő adódik hozzá vagy távozik a klímarendszerből. Ezek lehetnek természetes és emberi eredetűek is. A jelenlegi felmelegedés esetében a tudósok már régen arra a következtetésre jutottak, hogy a fő ok a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó légköri CO₂-növekedés. Ez már az 1950-es évek közepe óta ismert, több évtizedes kutatások eredményeként.

A belső változékonyság hőt mozgat a klímarendszeren belül

A globális felmelegedést hasonlították már a víz mozgásához egy konyhai mosogatóban. A csapból beáramló és a lefolyón keresztül távozó víz egyaránt meghatározza a mozgást. Két fő komponens figyelhető meg. Először is ott van a víz csapkodása a medencében – ezt nevezik a tudósok „belső változékonyságnak”. Másodszor pedig a vízmennyiség növekedése vagy csökkenése, attól függően, hogy a beáramlás vagy a kiáramlás dominál-e. Ezt nevezik „külső kényszereknek”.

A belső változékonyság magában foglalja a fontos óceáni ciklusokat. Példák erre az El Niño–Déli Oszcilláció (ENSO) vagy a Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció (PDO). Ezek jól ismert jelenségek, amelyek hőt mozgatnak a klímarendszeren belül, regionális éghajlati ingadozásokat okozva. Ezek a hatások évek vagy évtizedek távlatában figyelhetők meg. De akárcsak a mosogatóban csapkodó víz, a belső változékonyság önmagában nem ad hozzá és nem is vesz el hőt a teljes klímarendszerből.

Az egyetlen ok tévedése a természetes ciklus mítoszában

Ez a Don Easterbrook által terjesztett mítosz azt állította, hogy a közelmúltbeli globális felmelegedést nem emberi tevékenység, hanem természetes ciklusok okozzák. Az a tény, hogy ezt az állítást 2008-ban tették, és azóta a tíz legmelegebb év 2010 után következett be, önmagában is cáfolja Easterbrook érvelését. Easterbrook az „egyetlen ok tévedésébe” esett, amikor azt vetette fel, hogy csak egyetlen tényező (például természetes hatások) irányítja az éghajlatváltozást, miközben más tényezők (például emberi tevékenység) is szerepet játszhatnak. Az éghajlatváltozás esetében valójában mindig több tényező működik egyszerre.

Nem meglepő módon a mítosz különböző változatai széles körben elterjedtek. Néha egy adott ciklust emelnek ki, de gyakran csak egy általános „természetes ciklusra” hivatkoznak, abban a reményben, hogy az olvasó/hallgató/néző nem fog részletekre rákérdezni. Ha valaki el akarja hitetni a laikus közönséggel, hogy az éghajlatváltozásnak semmi köze hozzánk, akkor a legjobban közepes vagy hosszú időtartamú képzeletbeli ciklusokat használhat fel erre. Ezeknek az a nagy előnye, hogy a tagadók élete során nem fognak megismétlődni – és mivel a klímaszkeptikusok többsége középkorú vagy idősebb férfi, számukra ideális esetben egy ilyen ciklus 50-100 évente ismétlődik. Így ha teljesen tévesnek bizonyulna az állításuk, a természetes folyamatok biztosítják, hogy már ne legyenek jelen, amikor a tévedésük egyértelművé válik.

Easterbrook egy konkrét ciklusra, a PDO-ra összpontosított. A Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció egy szabálytalan ciklikus változás az észak-csendes-óceáni tengerfelszíni hőmérsékleti anomáliákban. Befolyásolja az időjárási mintázatokat, különösen a csapadékeloszlást Ázsia és Észak-Amerika nagy területein. Ez nagy segítség számunkra, mivel minden más, ismert ciklushoz hasonlóan alaposan tanulmányozták már és folyamatosan figyelemmel kísérik. Az összegyűjtött adatok lehetővé teszik a PDO állapotának indexálását, valamint a negatív – vagyis hűvös – és pozitív – vagyis meleg – fázisok időbeli ábrázolását, ugyanúgy, ahogyan a hőmérsékletet és más paramétereket is követjük (1. ábra).

1. ábra: A Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció indexe 1864-től 2023 októberéig. Már ránézésre is megállapítható, hogy a hideg és meleg fázisok többé-kevésbé kiegyenlítik egymást. Forrás: NOAA.

Egy másik, a PDO-t részletesen elemző Skeptical Science cikk – ironikus módon éppen abból az időszakból, amikor Easterbrook megfogalmazta állítását – megmutatta az igazságot, amikor a globális hőmérsékleti trendet és a PDO-indexet ugyanazon a grafikonon ábrázolták (2. ábra).

2. ábra: A Csendes-óceáni Évtizedes Oszcilláció indexe (kék – Washingtoni Egyetem) a globális hőmérsékleti anomáliával (piros – GISS Temp) összevetve. Az ábrán simított adatok (vastagabb kék és piros vonalak), valamint trendvonalak (vastag egyenes vonal) is láthatók.

Azóta a globális hőmérséklet tovább emelkedett, 2023 pedig a legmelegebb évként vonult be a feljegyzésekbe. Az olyan természetes oszcillációk, mint a PDO, nem képesek hőt létrehozni vagy megtartani – csupán a hő átrendezéséért felelősek az óceán és a légkör között. Ez azt jelenti, hogy önmagukban nem okozhatnak olyan hosszú távú melegedési trendet, mint amit most tapasztalunk. Ha például a PDO (vagy egy másik belső ciklus) lenne felelős a felszíni hőmérséklet emelkedéséért, akkor az óceánoknak hűlniük kellene – ám ez nem így van.

A 19. század előtt az emberi hatás az éghajlatra csak töredéke volt a mainak. A globális hőmérséklet változásait döntően természetes ciklusok irányították. Azonban ezt a történelmi mintázatot mára felülírtuk. A fosszilis tüzelőanyagok elégetésével hatalmas mennyiségű szenet juttattunk a légkörbe, amelynek következményeként a bolygó melegszik. A természetes ciklusok még mindig magyarázhatják az ember okozta globális felmelegedés felfelé ívelő görbéjének kisebb ingadozásait, de a folyamatos emelkedést egyáltalán nem. Ennek oka az, hogy a Föld légkörében a szén-dioxid koncentrációja 50%-kal nőtt – és ez döntően nekünk köszönhető.